Orosz János (1926 - 2010)

Élő legenda, telis teli szép történetekkel.
11 éves korában kezdett el zongorázni, akkor kapta élete első zongoráját.
Az Akadémián Antal István tanítványa volt.
Több, mint 60 évig dolgozott az éjszakában.
Feleségével, Vadas Zsuzsával a fél világot körbeutazták, körbejátszották.
New Yorkban Karády Katalinnal baráti kapcsolatban voltak.
Los Angelesben, Palm Springsben Elvis Presleyvel találkoztak.

Orosz János: Már túl vagyunk a nehezén VIDEÓ >>>

Orosz_Janos.jpg

2003-ban, már a legelső Bárzongorista Versenyre jelentkezett: a Magyar Rádió Márványtermében a II. helyet szerezte meg.
2005-ben a Hotel InterContinentalban, a harmadik Bárzongorista Versenyen újra fellépett.
2006-ban a Kempinski Hotel Corvinusban megrendezett Bárzongorista Gála esten is szerepelt.
Utolsó nagyszínpadi szereplése a Bárzongorista Gála keretében 2007-ben volt a Művészetek Palotájában.

kotta 3.jpg

"A koncertek azért jók, mert készülni kell előtte.
Ilyenkor előveszem a régi akadémiai kottáimat és gyakorlok.
Szeretem a Chopin-valcereket, a jazzt, az improvizatív dolgokat.
Hiszem, hogy nem csak eljátszani kell a dalokat.
A fontos, hogy valami mást is ki tudjunk hozni belőlük.
Ez az én kis örömem." (Orosz János)

További fotók Orosz Jánosról >>>

Orosz János portréja Karafiáth Orsolya tollából (2006)
Élő legenda, telis teli szép történetekkel. A Nagymező utcai Komédiás étteremben találkoztunk. Leültünk egy félreeső asztalhoz, és én csak hallgattam az érdekesebbnél érdekesebb meséket. Történeteket német, svájci és amerikai bárokról, zenekarokról, zenészekről. Korábban mindenhová együtt utazott feleségével, Vadas Zsuzsával, a fél világot körbejátszották. Első, igazán elementáris élményük egy németországi szereplés után rögtön Amerika, New York volt, 1969-ben.
Az itthoni bezártság után hihetetlenül szabad érzés volt ez a kiugrás - kezd mesélni - New York szép és izgalmas volt ugyan, de lehangoló is tudott lenni, nem volt az igazi a közbiztonság. Ezért is volt öröm utána Los Angelesben játszani. Los Angeleshez kötődik az egyik legnagyszerűbb élményem is, az Elvis Presley-vel való találkozás. Egy barátom, egy kint élő magyar zeneszerző átcsábított minket Palm Springre, az érdekes, sivatagban kialakítottak egy csodavárosba, ahol például Frank Sinatra-nak saját utcája is volt. Palm Sprig a gazdagoké, a luxusé. Nos, mi áthajtottunk, s mikor kiszálltunk a kocsiból, egy drug store-ban észrevettük a Királyt. A kis barátnőjével volt, karate ruhában, mert éppen karate edzésről jöttek. Barátom ment oda hozzá, elmesélte, kik és mik vagyunk, honnan jöttünk - én nem mertem volna... Elvis nagyon közvetlen és kedves volt, átkarolt, hogy jó fotót csinálhassunk. Majd ugyanezzel a lendülettel meghívott minket az esti partyjára. Nem mentünk, amit azóta bánok. Nekem játszanom kellett, visszatértünk Los Angelesbe, ahol viszont a főnököm majdnem gutaütést kapott. Szerinte ott kellett volna maradjunk, hatalmas reklám lett volna az éttermének! De hát én olyan kis becsületes voltam... Amúgy Elvissel keveset beszéltünk, de azalatt megkérdeztem, eljönne-e hozzánk fellépni, ha sikerül elintéznem. 'Nagyon szívesen, mondta ő, csak mondjam meg, hol van Magyarország.' Németországban voltál katona! - feleltem - onnan nincs messze.' Persze a meghívásból nem lett semmi: Elvis abban az évben, nem sokkal a találkozásunk után meghalt." Megkérdeztem, nem akart-e végleg kinn maradni, de a válasz egyértelmű nem volt. „A sok-sok év alatt belefáradtunk az utazásokba. Zsuzsa megbetegedett, és 1999-ben meg is halt. Már a betegsége előtt is játszottam néha egyedül, mert ő nem akart már színpadra állni. 'Csúnya látvány egy öregasszony a színpadon'- mondogatta, pedig nagyon jól nézett ki. Azóta is kijárok Svájcba, most is ott voltam három hónapig, szeretem azt az országot. Édesapám artista volt, életem első három évét francia Svájcban töltöttem, eleinte nem is tudtam magyarul. Ez persze nem jelenti azt, hogy itthon nem szeretnék játszani. Ebben a kis lokálban pénteken és szombaton vagyok, már nem szeretek sokat vállalni. Néha ugyan közbejön egy-egy kis koncert, például az Óbudai Társaskörben, de inkább pihenek. A kis koncertek azért jók, mert készülni kell előtte. Ilyenkor előveszem a régi akadémiai kottámat, és gyakorlok. Saccolni sem tudom, hány dalt tudok. Szeretem a chopin-valcereket, a jazzt, az improvizatív dolgokat. Ha kérnek tőlem valamit, abból szeretek kerek, formás darabot varázsolni." Amikor a filmzenékről kérdezem, mosolyogni kezd. „A televíziónál volt egyszer ad hoc lehetőség, egy film alá kellett valamit játszani. A filmen vitorlás hajó úszott, társaság mulatott, vihar kerekedett - soha nem láttam azelőtt. De megoldottam a feladatot, nagy sikert aratott, a zeném mintha a filmmel együtt született volna! És volt egy másik eset is, ott egy reklámhoz kellett zene, valami modern cipőt fényeztek benne. Nos, improvizáltam alá valamit, ám a Filmgyár kérte a kottát, csak akkor tudtak fizetni. Csepi barátom erre nevetni kezdett. Adjuk oda a Himnuszt, úgyse nézi át senki!" A kérdésre, hogy mitől különleges az ő játéka, egyszerű választ ad: „ Nem csak eljátszani kell a dalokat, a fontos, hogy valami mást is ki tudjak hozni belőlük. Ez a mi kis örömünk." Lassan megyek, a Komédiás is kezd megtelni emberekkel. Szívesen hallgatnám még Orosz János hol megindító, hol vicces történeteit - de kell valami varázslatot hagynom a gálára is...