Hamu és Gyémant

BÁRZONGORISTÁK- Virtuózok az éjszakában

Sétáljunk végig a Körúton - bármelyik részén. Gyorséttermet fogunk találni, éjjel-nappali közértet, szennyes kapualjakat, falakról málló plakátokat meg kukkoldákat, ahol aprópénzért adják az olcsó élvezetet.

Kartman Erik írása a Hamu és Gyémánt Magazinnak


BÁRZONGORISTÁK - Virtuózok az éjszakában

 

Sétáljunk végig a Körúton - bármelyik részén. Gyorséttermet fogunk találni, éjjel-nappali közértet, szennyes kapualjakat, falakról málló plakátokat meg kukkoldákat, ahol aprópénzért adják az olcsó élvezetet. A képet néha-néha megtöri egy-egy színház, néhány kivilágított-felújított hotel, de egyébként félhomály borul az aszfaltszalagot övező egykori palotákra. Pedig annak idején…

Éjfél előtt indult útjára, aki mulatni vágyott. Minden sarkon lokálok, bárok, szórakozóhelyek. Bévül zsibongás, kacéran lebbenő cigarettafüst, víg és mondén atmoszféra, Karády, Latabár és Honti személyesen volt jelen, Sinatrát és Gershwint pedig fejből idézték meg a bárzongoristák. Nekik köszönhetően az éjszaka vándorai élő zenei aláfestéssel bohémkodták, bambulták, bulizták végig a szürke pirkadat eljöveteléig megadatott néhány órát. Tovatűntek ezek a helyek, csak nosztalgikus emlékfoszlányokban léteznek már, miként a bárzongoristák is elszivárogtak a bénult, a felszín alatt azonban már erjedő-forrongó nyolcvanas évekkel. Vagy mégsem?

 

Kartman Erik írása a Hamu és Gyémánt Magazinnak

 

 

 

A "feltámadás" első jeleként tavaly megrendezték az első magyar bárzongorista-versenyt. Nem volt zajos érdeklődés, csak néhány bejátszás a híradók végén, kis színesek a napilapok hátsó oldalain - de valami mégis elkezdődött. E vetélkedést idén is megtartották, s a szakma legkiválóbbjait meghitt gálán ünnepelhettük a fényességes Royalban. A bárzongoristák ugyanis nem tűntek el!

Azazhogy, eltűntek. A becslések szerint 150-200 magyar bárzongorista szétszóródott a nagyvilágban. Hogy meg tudjanak élni, az év jó néhány hónapját külföldön - Skandináviában, Svájcban, karib-tengeri hajókon - töltik, ott játszanak vendégeiknek. Ám, ha valaki nem akar elutazni messze földre, elég, ha célirányosan felkeres néhány helyet a Belvárosban. Néhány taktus után azonnal rádöbben, mitől is olyan keresettek a magyar bárzongoristák szerte a világban.

*****************************************************************

 

A "zenészház" lakói: Pressertől Seress Rezsőig

 

- A Nagymező utca mintha őrizne valamit a régi hangulatból, bár óvatosan fogalmaznék - mondja a 78 esztendős Orosz János Dob utcai lakásában. - Az Andrássy úton, a Körútig legalább öt olyan lokál és bár volt, ahol nagyon jó zongoristák játszottak. Az élvonalbeli, legjobb zenészek. Akkor még nem lehetett külföldre menni. Akkor még mindenki itthon volt. De korábban is folyamatos volt a sztárparádé: ezeken a helyeken lépett fel Karády, Latabár és Honthy Hanna… Hatalmas nevek!

Orosz János nemcsak a szórakozóhelyeken találkozhatott a kor bálványozott művészeivel. A ház, ahol lakik, meglehetősen érdekes. Valami miatt ugyanis sok zenész választott itt lakást. Orosz úr szomszédságában például a Beamter név olvasható az egyik ajtón, s valóban, itt lakott Beamter "Bubi", a 60-as, 70-es évek országszerte ismert dobos-vibrafonosa. És e házban cseperedett fel egy kisfiú is, aki az újságot is kihordta a lakóknak. Úgy hívták: Presser Gábor. És ennek a háznak harmadik emeleti lakásából vetette le magát a XX. század egyik legnagyobb zenész-zsenije, a Szomorú vasárnap szerzője, Seress Rezső.

- Seressel össze-összejártunk. Remek, ennivalóan kedves ember volt - emlékszik vissza Orosz János. - De emellett komplett őrült is. Üldözési mániája volt: mindig attól félt, hogy elviszik a németek. Szerintem emiatt lett öngyilkos.

Odalentről, az utcafrontról az épület teljesen átlagosnak tűnik. Az őszi napfény megcsillan az ablakokon, a szűk, belvárosi utcákban pedig lassan kialakul a délutáni dugó. A Klauzál térről focizó srácok kiabálását hozza az egyre hűvösebb szél. Amerre nézünk, mindenütt érezzük a város lüktető ritmusát. Azt a szívdobbanás-szerű ütemet, amely a dzsesszt is oly élővé varázsolja…

- De nemcsak a fővárosban játszottunk! - evez vidámabb vizekre az örökifjú bárzongorista. - Tabányi Mihállyal, a híres tangóharmonikással bejártuk az ország minden nagyobb városát. Akkor még nem volt televízió, és gyakran olyan helyeken is megfordultunk, ahol még a villanyt sem vezették be. Misi beállt a kocsijával, a motort járva hagyta, és a reflektorral világított meg bennünket. A hely viszont tele volt! Szép időszak volt.

*****************************************************************

 

Egy éjszaka a Nirvánában

 

Mátrai László már ötévesen zongorázott. Édesapja, a kor ismert táncos-komikusa úgy tervezte, hogy fia kíséri majd a fellépésein. Apja korai halála miatt erre nem kerülhetett sor, Mátrai azonban hűséges maradt a zongorához. Ő nem csak a szépre emlékezik.

- Játszottam számos olyan helyen, ahol megalázták a zenészeket. Inkább kocsmák voltak ezek, mint éttermek, tele részegekkel. Nehezen jött össze a mellékes, ráadásul letegeztek, ráncigálták a ruhámat, és nem tehettem ellene semmit. Viszont voltak helyek, ahol kitűnően éreztem magam. Nem sokszor ugyan, de néha belecsöppentem a jóba. Például a Firenze bárban, a Nirvánában, a Lúdlábban. Minden nap kellett játszanom, hogy megéljek, úgy emlékszem, csak egy szabadnapom volt. A szentestét úgy tölthettük otthon, hogy szilveszterkor "ledolgoztuk". Százhúszas-százötvenes gázsiért kellett játszanunk - egész éjjel.

Hatalmas élet volt akkoriban, a Lúdlábba például rendszeresen bejártak a Madách Színház akkori művészei.

- Sokat láttam például Mensáros Lászlót. Voltak jó vendégek, akik letettek egy százast anélkül, hogy kértek volna valamilyen számot. Ez manapság úgy tízezer forintnak felelne meg, de persze ma ekkora összeget már senki nem ad. A hetvenes évek volt a legjobb időszak.

Most, egy évszázaddal "odébb", más a helyzet. Mátrai Lászlóval gyorsétteremben találkoztunk. A hamburgerek átható, "amerikai" illata, a sült krumpli kiizzadt, marhazsíros aromája és a gépi kóla csobogásának "szentháromsága" jellemzi a helyet. Ahol egykoron - és ezt már egyre kevesebben tudják - vidám, emberléptékű kávézó állott, ahol, természetesen, a sarokban megbújt egy feketén csillogó pianínó…

*****************************************************************

 

Akácos út a Balatonban

 

Bíró Antal egy Budapest környéki kisvárosban él két lányával és feleségével. Az év egy részét vitorlás luxushajón tölti, ha pedig itthon van, leköti magát némi kerti munkával, szépítgeti a családi házát. Persze, ő sem bírja ki, hogy ne játsszon, így egy héten néhány estén a Burgund Garden étteremben zongorázik. A kezdet azonban neki sem volt könnyű.

- Először Pest környékén muzsikáltam, a város nyolcvan kilométeres körzetében - meséli. - Aztán egyre beljebb kerültem. Természetesen nem a legjobb helyekre: Erzsébetre, Kőbányára, társkereső klubokba… Amikor szólózongorista lettem, a hét elején mindig a Pipacs bárban dolgoztam, hét végén pedig a Volga szálló bárjában. Azok az idők arról szóltak, hogy amikor a maszekok - a kötödések, a vendéglátósok, a taxisok, a pincérek - abbahagyták a munkát, mindenki elment mulatni valahová. A zenészeknek mindig foglalt egy asztalt a tulajdonos. És ha jött egy "jó" vendég, és teltház volt - márpedig mindig az volt -, és megengedtük, hogy leüljön a zenekari asztalhoz, az számított a legnagyobb megtiszteltetésnek.

Bíró, úgy tűnik, vonzódik a vízhez. Takaros házából a hömpölygő, nagy folyamra, a Dunára látni, kertje mellett pedig kis patak csörgedezik, amíg vagy száz méterre el nem éri a folyót. A zongorista az óceánon és a tengeren dolgozik, de amikor itthon van, az étterem is "vizes közegnek" számít: hiszen, az üvegpadló alatt, a megvilágított vízben színpompás akváriumi halak úszkálnak. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy Bíró Antalnak egyszer még vízi szerenádot is kellett adnia. Nyaranta sok zongorista a Balatonhoz tette át székhelyét, hiszen a közönség is oda zarándokolt.

- Emlékszem, egy gazdag vendég egyszer azt akarta, hogy a zenekar a vízben muzsikáljon neki. Egy halom pénzt kínált érte. A dobos fogta a pergődobját, és azt ütögette a Balatonban, én meg szaladgáltam egy tangóharmonika után, mert a zongorát nem akartuk a vízbe állítani. A végén egészen jól megcsináltuk az Akácos utat.

*****************************************************************

 

Mulatók a Zeneakadémiánál

 

A Royal Hotel a közelmúltban nyerte vissza régi rangját. A csodálatosan felújított, nagy műgonddal berendezett szálloda kávézójában Farkas Sándor, az első bárzongorista-verseny győztese fogad. Nekem ír kávét rendel, afféle bio-energiaitalt, amitől elfogyasztása után perceken belül centikkel a szék felett lebeg az ember. Ő azonban megmarad a fekete és az ásványvíz mellett: fegyelmezett, hiszen ma még játszania kell. És az ital - természetesen - nem segíti a bárzongoristát. Később megmutatja azt a csendes kis termet, amely a tágas lobbyból nyílik, és ahol esténként játszik. Barátságos, apró kis helyiség, meleg fényekkel, a sarokban pedig egy lakkosan-feketén csillogó, hatalmas zongora.

- A Jóisten mindig úgy irányította a dolgaimat, hogy szép helyeken játszhattam - meséli. - Zenetanári múlttal is rendelkezem, úgyhogy, a bárzongorázás számomra sosem volt kényszerpálya, inkább gyönyörűség. E szállóval srégen szemben például egy fantasztikus mulatóhely volt, kitűnő muzsikusokkal. A Zeneakadémia környékén zongorázott Cziffra György, Solymosi Lulu vagy éppen Soós Tibor, aki ma is él és virul, remélem, még jó sokáig… Persze, én el voltam tiltva mindettől, mert komolyzenei pályára készültem, de időben beláttam, hogy nem vagyok egy Hubay Jenő, de Kovács Dénes sem… Mást rendelt nekem a sors, de nem bánom. Mert nem az a lényeg, mit csinál az ember, hanem az: hogyan.

*****************************************************************

 

Karádytól Elvisig

 

A vendéglátóhelyeken mindig történik valami. Emberek jönnek és mennek, mini vígjátékok és apró drámák zajlanak le - óránként akár több is. De nemcsak a bárok eseményei izgalmasak, hanem időnként a bárzongoristák élete is kész regény. A Dob utcai zenészházban lakó Orosz János például már egészen korán, a hatvanas években, külföldön próbálhatott szerencsét.

- Egészen pontosan 1962-ben mehettünk először Nyugatra. Először Németországba, a Ruhr-vidékre. Nyolc évet töltöttünk ott, persze, nem egyfolytában, mert időről időre haza kellett térnünk. Kétévente hazajönni, és itthon is dolgozni egy kicsit - ez volt a szabály. Aztán 1970-ben mentünk először New York-ba. Megboldogult feleségem, Vadas Zsuzsa énekesnő volt az ötvenes-hatvanas évek nagy sztárja. Tulajdonképpen csak őt akarták vinni, de azt mondta, nélkülem nem hajlandó menni. Akkor még friss volt az ';56-os élmény, és össze is tartottak az emigránsok. A Second és a Third Avenue volt a "magyar gettó", ott dolgoztunk.

Oroszék New Yorkban Karády Katalinnal tartották a kapcsolatot, majdnem minden nap találkoztak. Karády még idehaza Vadas Zsuzsával együtt dolgozott a Royal Revüben.

- Tulajdonképpen barátnők voltak. New Yorkban Karády nagyon ragaszkodott hozzánk, mert egyedül élt, és boldog volt, ha magyarul beszélhetett. Nem akart hazajönni, mert félt a repülőn. Javasoltam neki, hogy akkor jöjjön hajóval, de attól is félt. Őszintén szólva, egy kicsit meg volt keseredve. Mellette Svéd Sándorral, a világ legjobb baritonistájával is dolgoztunk. New Yorkban hét órakor kezdődött a munka és éjfélig tartott, de néha reggel négyig-ötig ott zenéltünk. Nehéz volt, de megvolt az értelme. A harmadik hónapban már kifizettem a vadonatúj 220-as dízel Mercedest… Ugyanakkor, New Yorkot nem szerettem, mert majd minden nap hallottunk gyilkosságról, még a baráti körből is. Valakit mindig leszúrtak vagy kiraboltak. A kintiek végül is megszokták, de mi képtelenek voltunk rá.

Aztán 73-ban Oroszék kaptak egy szerződést Los Angelesbe, ahol az ottani szakszervezet miatt csakis magyar helyeken játszhattak. Ott öt és fél évig dolgoztak, de kétévente onnan is hazajártak.

-Orosz János lakása tele van emlékekkel. A pianínón ott a Líra-díj, ajándéktárgyak mindenhol, a falakon pedig fotók a bárzongorista életéről. Vannak itt születésnapi képek hírességekkel, de néhány fotó egészen elképesztő: interjúalanyunk vállát a Király, Elvis Presley ölelgeti.

- Amikor Los Angelesben dolgoztunk, egy szabadnapunkon egy nagyon jó barátunk, egy kint élő magyar zeneszerző átvitt bennünket Palm Springsbe - meséli a történetet Orosz úr. - Ott, a sivatag közepén, maga a paradicsom. Az összes nagyágyúnak van háza ott, sőt, Frank Sinatrának saját utcája is volt. Ott lakott Bob Hope, a híres humorista és Presley is. Véletlenül találkoztunk össze egy áruházban. Nagyon aranyos volt, rögtön meghívott a házába az esti partira. Ott nem úgy néz ki egy parti, hogy nyomtatott meghívót mellékelnek mellé, hanem "open house", vagyis, az megy, aki akar. Persze, hozzátenném, Palm Springs nagyon családias: mindenki ismer mindenkit.

A partira végül nem tudtak elmenni, de legalább beszélgettek egyet Presley-vel, aki éppen karateedzésről jött. Orosz úr megkérdezte tőle, nem lenne-e kedve Magyarországon koncertet adni.

- Presley azt válaszolta, hogy szeretne eljönni, csak előbb áruljam el, hol van Magyarország… Mondom neki: Németországban voltál katona, nem igaz, hogy nem tudod… A szomszédban van Ausztria, aztán jövünk mi…

*****************************************************************

 

Több ezer dal - kotta nélkül

 

- Voltak rossz időszakok - meséli Farkas Sándor a Royalban -, amikor ezt a műfajt vendéglátózásnak csúfolták. Füstös, lecsúszott helyen, elhanyagolt zongorán kellett verni a port. A kollégák néha a mai napig lenézik az embert, hogy "csak" egy bárzongorista… Ám a bárzongoristák Magyarország egyik jelentős exportcikkének számítanak és számítottak. A világ számos ötcsillagos hoteljében magyarul lehet beszélni a zenészekkel. Aki képes több ezer művet elzongorázni, az megérdemli a művészi rangot, főleg, ha ugyanaz a mű napról napra kap egy új fényt, csillogást, hangulatot.

Farkas Sándor nem beszél a levegőbe: tényleg több ezer számot kell tudni. Egyszer ő is megpróbálta összeírni, neki "mennyi megy", de szinte lehetetlen rendszerezni a repertoárját. Ugyanis, vannak rövidzárlatok.

- Tizenöt Fényes Szabolcs után nehéz még nyolcat eljátszani. Sok kedves kollégához hasonlóan én is néha elfelejtem a címeket. Könnyebben játszunk valamit, ha a vendégek eldúdolják…

Elnézem a bárzongoristákat munka közben. Ujjaik szinte úsznak a klaviatúra felett. És a számok is úsznak a levegőben. Át- meg átfolynak egymásba, egyik futam incselkedik a másikkal, és néhány összekötő akkord után újra megjelenik az előbb hallott téma, csak egy kicsit megkavarva. Minden klasszikus darab menet közben alakul át, ahogy a zongoristák improvizálva elemeire bontják, majd újra egybegyúrják a dalokat.

Taligás Tibor, aki Svájcban szokott zongorázni, szintén megerősíti, hogy egy jó bárzongoristának legalább ezerötszáz számot kell fejből tudnia. Mátrai László még egy sajátos okot is megjelöl: - Azért kellett megtanulni kívülről játszani, mert a kocsmákban nem lehetett kitenni kottát: jobb esetben lesodorta a vendég, néha meg direkt elvették, mondván: "Mi van, csak kottából tudsz zongorázni?"

*****************************************************************

 

Kívánságműsor köszönetért

 

E fejben tartott, szinte végtelen kottatár szerencsére nem teszi tönkre a bárzongoristák zongoráját, igaz, Taligás úr számmemóriája például katasztrofális.

- Ha valami autós bűntény történne, nem tudnék segíteni a rendőrségnek, mert a rendszám első betűjét azonnal elfelejteném. Ugyanakkor, nagyon jól meg tudom osztani a figyelmemet. Öt-hat óra után fizikailag is elfáradok, de az is előfordul, hogy ha nem figyelnek a vendégek a játékra, akkor is zongorázom, de egészen máshol jár az eszem. Ilyenkor még én is megunom a zenét, és el is felejtem, hogy éppen milyen számot játszom. A kezem teszi a dolgát, de egészen másra gondolok. Gyakorolni kell, és rögzül az emberben a zene. Tíz perc alatt is meg lehet tanulni egy számot, de ha igazán jól akarom eljátszani, napok kellenek hozzá. Meg lehet csinálni "lájtosan", de hogy íze legyen: ahhoz foglalkozni kell vele.

Méghozzá nem is keveset. Ráadásul ugyan sok helyen lehetett felkészülni erre a szakmára, ám ma már csak egy-két művész vállalja a tanítást. Nap mint nap gyakorolni kell, az ember élete végéig.

- Tegnap találkoztam egy norvég vendéggel - meséli Farkas Sándor -, aki eldúdolt egy karácsonyi dalocskát, amit nyomban lezongoráztam: emlékeztem rá óvodás koromból! A mai délelőttöt pedig azzal töltöttem, hogy előbányásztam a kottáját, és hangjegyről hangjegyre megtanultam. Ma még jobban élvezik majd, mert "újabb szintre" helyezem ezt a kis dalocskát. Ha tehetem, a kedvébe járok a kedves vendégnek. Megéri. Van, aki úgy jön Magyarországra, hogy felhív: "Hol zongorázol, Farkas?" És a Royalban száll meg… Sőt, van olyan vendégem, aki telefonon rendeli meg a számot, és a kagylóba zongorázom. Legtöbbször Sinatrát: White Christmas, Idegenek az éjszakában…

Farkas úr egy kedves barátja mondta egyszer: "Azt kell játszani, amit a pipöl kajol". És hogy miről ismerszik meg a jó bárzongorista? Nem mindig az elegáns hotelben található meg a legjobb. Sőt…

- A flancos helyeken néha csak kalimpálnak, de a füstös kocsmában hallottuk Füsti Balogh Gábort vagy Torma Rudolfot. Opera, komolyzene, slágerek, népzene, operett, örökzöld dzsessz, popzene, karácsonyi dalocskák - minden belefér ebbe a műfajba. Tulajdonképpen az ember nem is készülhet fel igazán. Nem lehet tudni, hogy amikor bemegyek dolgozni, a kedves vendég mit fog kérni, és minek lesz a mai napon sikere.

Egy jó bárzongorista nem csak zongorázni tud, jó, ha van egy kis pszichológiai ismerete is. És azt is tudni kell, hogy nem szabad molesztálni a vendéget.

A Komédiásban ülök, és hallgatom, ahogy Taligás Tibor amerikai örökzöldeket fog csokorba. Szinte eggyé válik hangszerével, mintha bezárulna körülötte a világ, és egy hermetikusan záródó hangbúra alatt dolgozna. Miközben a vendégek beszélgetnek, zsonganak, van, aki élesen gesztikulál, a pincérek pedig a pult védelméből várják a pillantásokat, a hívó mozdulatokat, amikor menniük kell. És közben ők is figyelik a zongoristát. Mert hiába tűnik úgy, hogy mindenki a beszélgetőpartnerével van elfoglalva, azért ha változik a zene ritmusa, vagy újabb blokk veszi kezdetét, azért egy pillanatig megfigyelhető, amint elakad a társalgás, és mindenki nyugtázza a harmóniák változását. Mintha egy nagyon finom, de azért bizton érezhető fuvallat futott volna át a Komédiás barátságos atmoszféráján.


«««