168 ora

Bárzongoristák
Óriási érdeklődés kíséretében zajlott a második országos bárzongorista- verseny. A döntő gálaestre már több héttel a koncert előtt elkelt minden jegy. Egy elfeledett szakma mesterei muzsikáltak a Royal Szálló zsúfolásig megtelt termében.
Az eseményen SZÉKELY ILONA járt.


Bárzongorista. A szó már önmagában olyan pezsgőillatú. Azért van benne némi görnyedt testtartás és parázsló szivarvég. Elegánsabb változatban vakító fehér ing csokornyakkendővel. Zongorafutamok a félhomályban, a nők arcán félvilági mosoly. A mámorban és füstben bágyadt időtlenség honol. Éjfél múlt. Párosával szállingóznak a zenerajongók a Royal Szállóba. Ki farmerban, ki prémben és kalapban. A bejárat előtt sült gesztenyét árulnak. Végül több mint ötszázan üljük körül a fekete zongorát. Egyesek próbálnak lehuppanni a zsűri helyére. Felföldi Anikó művésznő alig tudja őket lebeszélni... Míg a helyezkedés folyik, megtudjuk: az első versenyző mindössze tizenhat éves. Gallyas Lakatos Róbert izgatottan járkál a széksorok között. Majd felmegy a pódiumra, és kipróbálja, eléri-e lábával a pedált. Még az unokatestvérek is itt szurkolnak. A rágógumit azért vedd ki! - hallatja hangját az anyai szigor. Majd bátorító csók cuppan a gyereken.
Bevonul a zsűri. A dzsesszes Szakcsi Lakatos helyes kis sapkájában. A többiek sapka nélkül. Weszely Ernő fehér botját a szék karfájának támasztja. A tangóharmonika otthon maradt. Prokopp Dóra, az est háziasszonya mond néhány keresetlen szót, és Robi végre játszani kezd. Sármőrként zongorázik. Muzikalitása mindenkit magával ragad. Férfiasan és mégis lágyan szólnak a dallamok. Óriási a taps. Robi, ahogy távolodik a hangszertől, ismét mackós mozgású gyerekifjúvá válik. Jövőre is indul, határozza el örömében a család.

Taligás Tibor régi motoros. Tavaly is versenyzett. Többek között a Komédiás Kávéházban muzsikál. Merészen váltogatja a slágereket. Először azon andalgunk, hogy "Az én babám egy fekete nő...", majd hirtelen Chopin Forradalmi etűdje háborogtat.
És akkor színre lép Táborosi István. A női nézőknek kicsit szaporább lesz a pulzusuk. Merthogy Istvánnak olyan igazi bárzongorista-kinézete van. Lehet, hogy a csokornyakkendő teszi a fehér zakóval. Vagy a csinos szakáll. Nem lehet azt tudni. De a muzsikus még tetézi mindezt azzal, hogy zongorázás közben ki-kikacsint a közönségre. (Utólag bevallja: olyan sötét volt, hogy nem látott semmit.) "Minden asszony életében van egy pillanat..." Egy elérzékenyült hallgató ütemesen mozgatja szemüvege szárát a melódiára. A bátrabbak csettintenek és dudorásznak hozzá. Aztán jön a Kecskebéka felmászott a fűzfára és Gershwin Kék rapszódiája. A Szomorú vasárnapot ő sem hagyja ki. Hatalmas ováció, bravó Pisti! felkiáltásokkal.

A mezőny egyetlen női versenyzője Bihari Bernadett. A fekete hajú lány egzotikus múltra tekint vissza. Japánban, Pakisztánban és Dubaiban is villogtatta már hosszú ujjait a billentyűkön. Kedveli őt a távol-keleti szórakoztatóipar. Szakcsi Lakatos Béla is elismeréssel nyilatkozik Bernadett érzéki játékáról.

Majoros László műsora ragtime-ba hajló vadnyugati bárzene. A gyöngyösi fiatalember leginkább szintetizátorral lép fel lakodalmakon és más mulatságokon. Így tudja csak összemuzsikálni a kenyérrevalót. A kétkezi zongorajátékra - legnagyobb sajnálatára - nincs túl nagy igény.

Ökrös Ottó produkciója a fölényes virtuóz technika és a bohóckodó showman dzsesszes keveréke. Tíz ujja dübörög, fekete lakkcipője táncol a hangszer alatt. Az előadó időnként hatásszünetet tart, hogy aztán egy még fergetegesebb nótába csapjon. Kifulladásig zongorázik. Richard Claydermant vagy Liszt-etűdöt, mindegy, hogy mit. Végül verejtékben úszik, mint egy futóbajnok. Úgy is veszi a levegőt. Boldogan fogadja a tapsot. A zsűri őt nevezi meg győztesnek. A közönségdíjat Táborosi István söpri be.



Táborosi István csak az első tízbe akart bekerülni. Hogy lássák, még létezik. Huszonöt éve Svájcban zongorázik. Hallgatója volt többek között a norvég király, Belmondo, a belga miniszterelnök, Gina Lollobrigida, Alain Delon, egy arab sejk és a svájci válogatott focicsapat.
 Hatéves volt, amikor az Ápisz kirakatában meglátott egy kis harmonikát. Szülei arra lettek figyelmesek, hogy a gyerek Hollós Ilona-slágereket játszik a kezdetleges hangszeren. "Egy boldog nyár Budapesten..." Akkoriban ilyesmi szólt a rádióban. Mivel a családban senki sem volt zenész (csak egy másodunokaöcsről tudtak, aki szépen citerázott), gyorsan zongoratanárt kerestek a fiúnak. Templomi orgonista tanította maszek alapon három évig. A harmonikázást is. Aztán jött a Közlekedési Dolgozók Zeneiskolája. Felcseperedvén István a beatkorszak kellős közepén találta magát. Mindenki gitárt faragott, lelkesen hozták a Pacsirta rádiót, szalagos magnót. Az ifjú Táborosi a Szigma zenekarnak volt oszlopos tagja a majdani karthagós Szigeti Ferenccel együtt. Az Omegával az ELTE házi zenekarának számítottak. Az Egyetemi Színpad épp a Balatonhoz készült politikai kabaréjával. "Nem mehetünk turnézni orgona nélkül, Pistikém" - mondotta Tamás. A Matador nevű elektromos orgona ekkoriban már megjelent a keletnémet piacon. Fodor Tamás adott kölcsön a hangszerre. A Szigma együttes rendszeresen zenélt a legendás színházi műhely előadásain.
A hetvenes években Nyugatra zenésznek kikerülni a legrangosabb dolognak számított. Az Interkoncert feltétele annyi volt, hogy kétévente bizonyos időre haza kell jönni. Táborosi '74-ben kezdte külhoni szereplését. Egy kvartettal lépett fel a fagyos Skandináviában. Norvégia, Svédország, Finnország. Háromszor két év. Közben "repülő" zongoristaként végigmuzsikálta a hatodik kerület presszóit. Helyettesítette az épp szabadságos zenészeket. Keringő presszó, Tavasz bár, Trojka, Lido étterem. Azt mondja, nagy élet zajlott a vigalmi negyedben. Egymást érték a zenés helyek. Dúlt még a táncdalfesztivál, törzsközönség hallgatta.
Svájcba egy impresszárió csábította. S ő látta, hogy mekkora becsben tartják ott a zongoristákat. Gondolta, szólókarrierbe kezd. A Hotel Euler igazgatója nem ellenkezett. A szállóban ugyan még nem zenélt senki, de hátha beválik az ötlet. István maga választhatta ki a pianínóját. A Hotel Euler fizette. Aztán játszani kezdte a melódiákat. Volt, hogy éjjel kettőkor ébresztették fel: jött egy csoport, zongorázzon nekik. Egy hónap múlva a Hotel Euler bárja lett a legjobb zenés hely Baselban. Sok magyar is odatévedt. Emigránsfélék. Köztük erdélyiek. Istvánnak meg kellett tanulnia a sok tiltott nótát, a Székely himnuszt. Múltak az évek, a magyar muzsikus válogathatott a svájci direktorok ajánlatai közül. Míg nálunk halódott a műfaj, Baselben ünnepelték Táborosit. Egy este feltűnt neki, hogy az egyik asztalnál különösen figyelik játékát. Ránki Dezső vacsorázott épp ott egy koncert után a feleségével. "Egészen szépen zongorázol" - lépett hozzá a művész. István erre a mondatra a legbüszkébb. Meg arra, hogy Bartók Péter, a zeneszerző fia egy eredeti Bartók-concerto-kéziratot ajándékozott neki.
A vendégkönyvben csókos rúzsfoltok. Később: Edvin Moses, a gátfutó- világbajnok kézzel írott sorai. István nemrég egy Duna-parti itthoni hotelban helyettesített. Délután öttől este tízig játszott. Háromezer-ötszáz forint volt a napi gázsija. Egy takarítónő többet kap ennél. Hát ezért "szöknek" a mi bárzenészeink. Pedig azt látni kellett volna, ahogyan a magyar közönség dédelgette Táborosi Istvánt a Royal üvegfolyosóján.

2004.09.16. 168Óra


«««