- Nyolcvan forintot fizettek tiszteletdíjként, ami nagyon nagy pénznek számított - meséli a ma már veterán bárzongorista. - Persze, azok más idők voltak: csak a Váci utcában hat-nyolc kolléga dolgozott, és nem ám olyanok, mint akik mostanában bohóckodnak egy szintetizátorral.
   A szakmai büszkeség természetesen érthető, de tegyük azért hozzá: bárzongorázás már akkor létezett, amikor Soós úr még meg sem született talán. A múlt század tízes-húszas éveitől ugyanis alig nyílt mulató, szórakozóhely, lokál, ahol ne szerepelt volna a programban élőzene. Ez általában egyetlen embert jelentett, aki a zongoránál ült és énekelt, vagy kísért néha valakit. A repertoár az operettektől a magyar nótákig, a szalonosított klasszikusoktól, a slágerekig, az operaegyvelegektől az akkortájt népszerűvé váló dzsesszig szinte mindent felölelt.
   Aztán jött a háború, majd a béke, de mindez a jól bevált felálláson keveset változtatott. Azaz, egy keveset mégis. A számok közé felkerültek szovjet- orosz dalok is. A bárzongoristák lassan megtanulták a Katyusát, Hacsaturján kardtáncát, Rimszkij-Korszakov dongóját, miközben igyekeztek minél gyorsabban elfelejteni Glenn Millert és az amerikaiakat. A dolog mögött állítólag maga Sztálin állt, aki utálta a dzsesszt. Számtalan történet kering ezekből az évekből zenei feketelistákról, letiltott számokról, sőt zenészekről, akiket egyenesen a színpadról hurcoltak el, ám a helyzet valószínűleg nem volt ilyen komoly.
   - Emlékszem, a feleségemnek, Vadas Zsuzsa énekesnőnek egyszer szóltak, hogy ne mozgassa olyan kozmopolita módon a fenekét, de ebben ki is merült a dolog - idézi fel a múltat a nyolcvankét éves Orosz János, aki évtizedekig zongorázott különböző budapesti szórakozóhelyeken. -
Egy kis leleménnyel persze mindent elfogadhatóvá lehetett tenni: Tabányi Mihály például az észak-amerikai dalokat a baráti Dél-Amerika ritmusaival bolondította meg. Léteztek persze más megoldások is. Előfordult, hogy a nemkívánatos külföldi számoknak magyar címeket adtak, néha pedig egyenesen magyar szöveget írtak hozzájuk. Különösen G. Dénes György, azaz Zsüti jeleskedett ebben.
Kár lenne azonban azt gondolni, az Anna, a Bristol, vagy éppen a Kedves az ellenállás gócai lettek volna, ahol a lánglelkű bárzongoristák egy-egy lopva eljátszott szvinggel ütötték a szögeket a rendszer koporsójába. Ellenkezőleg: a neves dobos, Kovács Gyula még a világhírű szovjet népi együttes tiszteletére rendezett fogadáson is dzsesszt játszott, a külföldiek által kedvelt Margitszigeti Nagyszálló repertoárján pedig kötelezően szerepeltek amerikai számok.
   A szocializmus ráadásul akaratlanul is kedvezett a minőségi élőzenének. Mivel senki nem utazhatott külföldre, tényleg a legjobbak dolgoztak az éjszakában. Szabó József, Martini Lajos, Cziffra György, Orlay Chappy, Horváth Jenő, Vécsey Ernő, Beamter Bubi voltak talán a legnagyobb nevek ebben az időszakban, akik olyan legendás helyeken játszottak, mint a Napfény, Bristol, Paradiso, Pipacs, Gerbeaud vagy éppen a Kedves.
- Az igazi bárzongoristák minimum három Kossuth-díjat érdemelnének, olyan képzettek voltak - magyarázza Simon Géza Gábor dzsessztörténész, a korszak egyik kutatója. -
Jelentőségük, tudásuk talán csak a ragtime európai elterjesztésében döntő érdemeket szerzett cigányzenészekéhez mérhető. Másban is hasonlóságot mutat azonban a zenésztársadalom e két különböző csoportjának sorsa. Mindkettőjükre az első csapásokat a beatzene, és a wurlitzer mérték.
  
   A hetvenes évektől kezdve már egyre kevesebb bárzongoristát találni - legalábbis itthon. Az utazási szabályok enyhülése a kinti fizetésekkel kombinálva külföldre csábít ugyanis mindenkit.
Soós Tibor például amerikai, kanadai, finn, holland, norvég és osztrák kanyarok után tért vissza Budapestre, hogy a Kispipában játsszon. Orosz Jánost a Klauzál utcából szintén egészen Amerikáig kergette a kalandvágy. Egy Palm Springs-i önkiszolgálóban még magával Elvisszel is összefutott, legnagyobb borravalóját, ötszáz dollárt pedig Los Angelesben egy mulatozó magyar társaságtól kapta. A pénznek azonban nem örülhetett sokáig: legközelebbi szabadnapján Las Vegasba utazott, ahol az utolsó centig eljátszotta mindenét.
   Az előbb két csapásról beszéltünk, de a kegyelemdöfést a nyolcvanas évektől elterjedő szintetizátorok adták meg a bárzenészeknek. A hajdan prosperáló szakma ettől kezdve éppúgy elkezdett kitűnni a világból, mint az esernyőjavító vagy a szemfelszedő. A képzett muzsikusok helyét gagyisták vették át, már ha átvették egyáltalán, mert a gépzene tisztább, szárazabb, biztonságosabb érzésével ők sem vetélkedhettek igazán.
   - A bárzongorázást manapság sok helyen lenézik, de legalábbis megmosolyogják - panaszkodik a keserű jelenről Farkas Sándor, aki Bozsik Cucutól Jacques Chiracig a fél világnak játszott. - Pedig ha az ember tíz- tizenötezer dalt ismer, akkor szinte már mindent tud a zenéről.
Farkas úr nem véletlenül szólal meg elbeszélésünknek ezen a pontján. Ő nyerte meg ugyanis a tavaly első ízben megrendezett bárzongorista-versenyt, melyre mintegy százan jelentkeztek.
A dolog nem minden előkép nélkül való: évtizedekkel korábban a Magyar Rádió egyszer már duók versenye néven meghirdetett valami hasonlót, zongora-dob felállásra. A versenyt akkor régi ismerősünk, Soós Tibor nyerte partnerével, Kovács Jánossal. A dolgok összeérnek: tavaly szintén a rádióban, méghozzá az intézmény Márványtermében került sor a döntőre. A résztvevőkről készített portréfilmeket később a Filmmúzeum vetítette, a fő támogató Roland East Europe Kft. pedig egy digitális zongorát ajánlott fel a győztesnek. Azt gondolnánk persze, a nem éppen akusztikus hangszereiről híres cég legfeljebb egy Kozsó-hasonmás versenybe szállna be, ám a valóság ismét ránk pirít.

   - Mindenképpen valami kulturális, a művészet irányába mutató dolgot szerettünk volna felkarolni, márpedig ezeknek az embereknek a többsége igazi művész - mondja Tollár Mónika produkciós vezető, aki ezzel a kijelentésével valószínűleg bárzenészek tucatjainak lopta be a szívébe magát. -
Egy kicsit meg is lepődtünk a sikeren, hisz szinte csak szájhagyomány útján lehetett tudomást szerezni a versenyről. Az idén ezért másodszor is megrendezik az országos bárzongorista-versenyt. Több mint százan jelentkeztek már eddig, bár talán illúzió lenne azt hinni, hogy valóban ennyien dolgoznak a szakmában. A versenyzők jó része nem igazán tud professzionális módon játszani, és úgy énekli a Gyöngyhalászt, hogy attól elszárad még a művirág is a sarokban.
   A selejtezőkön egyébként öt dal, Hajdú Júlia - Halász Rudolf: Csak a szépre emlékezem, Ulmann Ottó-S. Nagy István-Hajnal Gábor: Lehet, hogy szép nem vagyok, Máté Péter-S. Nagy István: Azért vannak a jó barátok, Fényes Szabolcs-Szenes Iván: Csak félig lenne meg és Horváth Jenő-Szenes Iván: Mások vittek rossz utakra engem című szerzeménye közül kell egyet eljátszani, és lehetőség lesz egy szabadon választott darab bemutatására is.
   A döntőt november végén rendezik, mely a szervezők szerint alkalmat ad arra, hogy bebizonyosodjon, van igény a kétkezi zongorázásra. Mégis: mintha egy kicsit későn jönne ez az egész. Az igazi bárzongoristák ugyanis mára meghaltak, de legalábbis megöregedtek. Még a szinte kölyöknek számító Farkas Sándor is betöltötte az ötvenötöt.
   Játszani persze már lehet mindent az In the moodtól az American patrolig, viszont alig van kinek. Mert időközben a közönség is megváltozott, megöregedett, meghalt. Azon kívül tehát, hogy szép dolog egy ilyen verseny, talán az a legnagyobb tanulsága, hogy minden elmúlik egyszer.