Táborosi István
Istvánnal a Margit körútról nyíló Városfal Vendéglőben találkoztam. A huszonhatodik éve Svájcban dolgozó bárzongorista az elmúlt hónapokban itt játszik, minden pénteken. Az újonnan nyílt hely nagyon jól választott: egy csapásra kedvelt és forgalmas lett, péntekenként sietni kell az asztalfoglalással. Mindenki tudja, hogy a Bárzongorista verseny többszörös közönségdíjasában nem lehet csalódni.

„Leáldozóban van a műfaj - kezdi a művész - nincs hol játszani. Szerettem volna én itthon is bárzongoristaként működni, de hát jó zenés helyek nélkül lehetetlen A Városfal Vendéglő ilyen értelemben egy menedék. Nagyon fiatal a tulajdonosa, mégis megérezte, mennyit lendít az étterem forgalmán az élőzene. A 2005-ös Bárzongorista Versenyen játszott programomat hallotta, utána szerződtetett ide, és elmondhatom, hogy nem bántam meg." A bárzongorista szakmának egyáltalán nem kedvező hetvenes-nyolcvanas évek vitték Táborosit külföldre játszani: „1968-74-ig a hatodik kerület összes zenés szórakozóhelyét végigjátszottam. Én voltam a repülő zongorista, azt jelenti, hogy a szabadságos vagy beteg zenészeket helyettesítettem. 1974-ben szerződtem először külföldre, egy kvartettel. Àllandóan cserélődő zenésztársakkal Skandináviában, Norvégiában Svédországban, zenéltünk, hat évet egymás után. Közben két év elteltével egy évre mindig haza kellett jönni, ez volt a törvény. Az utolsó kvartett 1980ban feloszlott, azóta működöm bárzongoristaként. Külföldön a bár fogalma nem egészen azonos a magyar bárokéval, ezek inkább szállodák bárjai, zenés kávézók, éttermek, amik legkésőbb hajnali egykor bezárnak. Baselban kezdtem, ahol a tulajdonos a megkeresésemre csak ennyit mondott: 'Holnap válasszon egy zongorát!'. Kiválasztottam, és ezután 14 éven keresztül játszottam nála, ez idő alatt lett a Hotel Euler a leglátogatottabb Pianobár Baselban, esténként egy gombostűt nem lehetett leejteni. A törzsvendégek jöttek utánam máshová is." Kérdésemre, hogy ez mennyire szabja meg a repertoárt, egyszerű volt a válasz: „Kitapasztaltam, kinek mit kell játszani. Fejből kb. 3000 dalt tudok, kottából felfrissíthető még 4000-5000. Ez nemzetközi repertoár, filmzene, komolyzene, operett, evergreen, slágerzene, mindenféle műfajhoz hozzá kell szólnom. Játszom teljesen mai zenét is, Robbie Williemset, Elton John-t például. Amit variál az ember, abból kialakít egy öt-hat órás alaprepertoárt, hogy ne lehessen zavarba hozni." Nem lehet véletlen, hogy valakit ennyire szeret a közönsége. Táborosinak egész komoly rajongótábora van. „Van egy 97 éves baseli bácsi is, aki mindig utánam jön, bárhol is játsszak Svájcban. Hihetetlen érzés. Hogy mitől van ez? Nem tudom. Nem lehet tudni, mit szeretnek bennem az emberek. Talán a sok gyakorlással kialakított repertoárnak és az eltelt évek rutinjának köszönhető ez a szeretet. Nincsen példaképem, én sok mindenkit hallgattam, mindenkitől tudtam tanulni. Saját stílus alakul ki ebből, de kell hozzá minimum 15 év! Mi, bárzongoristák egymástól is tanulunk, Taligás Tibi barátommal sokat konzultáltam ez ügyben. Akik igazán jó barátok, nem félnek megmutatni egymásnak a trükköket. Csik Gusztáv játékát tartom a bárzongorázás etalonjának, és ezzel sokan így vannak. Ő nem csupán személyesen segített sokat, hanem a felvételeivel is. Kielemeztük a játékát, milliószor visszajátszva egy-egy állást. Mindig fejlődni kell, és nem csak a repertoárban. Csiszolni kell a stílust, ennyi év után is. Most például a Bohemian Rhapsody-t tanulom. A Frankfurti Nemzetközi Zenei Vásáron voltam vendég áprilisban, ahol egy fiú orgonán játszotta el. Fantasztikus volt! Megpróbálom ugyanazt az élményt közvetíteni majd zongorával." A bárzongorázás sok feledhetetlen találkozást hozott az életébe. Összehozta a zene Ránki Dezsővel, Bartók Péterrel, és sokan másokkal. Játszott többek között a Norvég királynak, Alain Delonnak, de ezek mind-mind benne vannak az emlékkönyvében. „Ez az emlékkönyv ki van rakva mindig a zongorámra. Már nagyon vastag, betelt, újat kéne nyitni, de nem visz rá a lélek. Nem is fehérek, rég megsárgultak a lapjai. Fényképek, rajzok, aláírások, köszönetek vannak benne. Egyszer, mikor Interlakenben játszottam leült velem szemben egy szakállas férfi. Láttam, hogy rajzolgat, és valóban, 10 perc múlva odahozta a könyv egyik díszét, egy remek hangulatképet. Láttam rajta, hogy nem amatőr. Kiderült, hogy ő restaurálja szemben a templom freskóit, és most csak beugrott egy kávéra..." Nagyon fontosak az ilyen pillanatok. Táborosi játékát hallgatva én is átérzem, hogy a zenének milyen ereje van. Még akkor is segít, ha csak tíz percünk van, amíg a kávénkat megisszuk.

Orosz János
Élő legenda, telis teli szép történetekkel. A Nagymező utcai Komédiás étteremben találkoztunk. Leültünk egy félreeső asztalhoz, és én csak hallgattam az érdekesebbnél érdekesebb meséket. Történeteket német, svájci és amerikai bárokról, zenekarokról, zenészekről. Korábban mindenhová együtt utazott feleségével, Vadas Zsuzsával, a fél világot körbejátszották. Első, igazán elementáris élményük egy németországi szereplés után rögtön Amerika, New York volt, 1969-ben.
Az itthoni bezártság után hihetetlenül szabad érzés volt ez a kiugrás - kezd mesélni - New York szép és izgalmas volt ugyan, de lehangoló is tudott lenni, nem volt az igazi a közbiztonság. Ezért is volt öröm utána Los Angelesben játszani. Los Angeleshez kötődik az egyik legnagyszerűbb élményem is, az Elvis Presley-vel való találkozás. Egy barátom, egy kint élő magyar zeneszerző átcsábított minket Palm Springre, az érdekes, sivatagban kialakítottak egy csodavárosba, ahol például Frank Sinatra-nak saját utcája is volt. Palm Sprig a gazdagoké, a luxusé. Nos, mi áthajtottunk, s mikor kiszálltunk a kocsiból, egy drug store-ban észrevettük a Királyt. A kis barátnőjével volt, karate ruhában, mert éppen karate edzésről jöttek. Barátom ment oda hozzá, elmesélte, kik és mik vagyunk, honnan jöttünk - én nem mertem volna... Elvis nagyon közvetlen és kedves volt, átkarolt, hogy jó fotót csinálhassunk. Majd ugyanezzel a lendülettel meghívott minket az esti partyjára. Nem mentünk, amit azóta bánok. Nekem játszanom kellett, visszatértünk Los Angelesbe, ahol viszont a főnököm majdnem gutaütést kapott. Szerinte ott kellett volna maradjunk, hatalmas reklám lett volna az éttermének! De hát én olyan kis becsületes voltam... Amúgy Elvissel keveset beszéltünk, de azalatt megkérdeztem, eljönne-e hozzánk fellépni, ha sikerül elintéznem. 'Nagyon szívesen, mondta ő, csak mondjam meg, hol van Magyarország.' Németországban voltál katona! - feleltem - onnan nincs messze.' Persze a meghívásból nem lett semmi: Elvis abban az évben, nem sokkal a találkozásunk után meghalt." Megkérdeztem, nem akart-e végleg kinn maradni, de a válasz egyértelmű nem volt. „A sok-sok év alatt belefáradtunk az utazásokba. Zsuzsa megbetegedett, és 1999-ben meg is halt. Már a betegsége előtt is játszottam néha egyedül, mert ő nem akart már színpadra állni. 'Csúnya látvány egy öregasszony a színpadon'- mondogatta, pedig nagyon jól nézett ki. Azóta is kijárok Svájcba, most is ott voltam három hónapig, szeretem azt az országot. Édesapám artista volt, életem első három évét francia Svájcban töltöttem, eleinte nem is tudtam magyarul. Ez persze nem jelenti azt, hogy itthon nem szeretnék játszani. Ebben a kis lokálban pénteken és szombaton vagyok, már nem szeretek sokat vállalni. Néha ugyan közbejön egy-egy kis koncert, például az Óbudai Társaskörben, de inkább pihenek. A kis koncertek azért jók, mert készülni kell előtte. Ilyenkor előveszem a régi akadémiai kottámat, és gyakorlok. Saccolni sem tudom, hány dalt tudok. Szeretem a chopin-valcereket, a jazzt, az improvizatív dolgokat. Ha kérnek tőlem valamit, abból szeretek kerek, formás darabot varázsolni." Amikor a filmzenékről kérdezem, mosolyogni kezd. „A televíziónál volt egyszer ad hoc lehetőség, egy film alá kellett valamit játszani. A filmen vitorlás hajó úszott, társaság mulatott, vihar kerekedett - soha nem láttam azelőtt. De megoldottam a feladatot, nagy sikert aratott, a zeném mintha a filmmel együtt született volna! És volt egy másik eset is, ott egy reklámhoz kellett zene, valami modern cipőt fényeztek benne. Nos, improvizáltam alá valamit, ám a Filmgyár kérte a kottát, csak akkor tudtak fizetni. Csepi barátom erre nevetni kezdett. Adjuk oda a Himnuszt, úgyse nézi át senki!" A kérdésre, hogy mitől különleges az ő játéka, egyszerű választ ad: „ Nem csak eljátszani kell a dalokat, a fontos, hogy valami mást is ki tudjak hozni belőlük. Ez a mi kis örömünk." Lassan megyek, a Komédiás is kezd megtelni emberekkel. Szívesen hallgatnám még Orosz János hol megindító, hol vicces történeteit - de kell valami varázslatot hagynom a gálára is...

Taligás Tibor
Tibor volt az egyetlen a zongoristák között, akit csak emailben tudtam elérni, hiszen most is éppen Svájcban játszik. De ez nem volt probléma. Hallgattam otthon a játékát, cserélődtek a levelek, és máris úgy éreztem, mintha egy bárban üldögélnénk. Még az első, kissé sablonos kérdésemet sem nevette ki. „Hogy miért is lettem bárzongorista? Most hangzatos dolgokat kellene mondanom, pedig egyszerűen így alakult. A zenei műfajok közül ez is egy irányzat, alapjában véve előadó művészetnek hívják, bár csak a szakma egy kisebb része műveli ezen a szinten, a többiről inkább ne beszéljünk. Apám is zenész volt, öt éves koromban már zeneiskolába jártam. Sajnos túl tehetséges voltam, így kimaradt a gyermekkorom, tetszett-nem tetszett gyakorolni kellett játék helyett, klasszikus pályára szántak - szerencsére nem jött össze." Taligás élvezi ezt a műfajt, ezt a sok utazással, sok zenével telt életformát. És egyáltalán nem gondolja, hogy a bárzongorázás idejét múlt jelenség lenne! „Persze, egyre kevesebb a jó hely, egyre kevesebb a jó zenész. Sajnos ez gazdasági kérdés is. ahhoz hogy zongora szóljon, kell legyen egy zongora, ami nem olcsó, kell aki játsszon rajta, az sem olcsó, és ha még egyéb járulékos költségeket nézzük, az élőzene után is keményen kell fizetni a szerzői jogvédőnek. Most is van igény a bárzongoristákra, a baj az, hogy pénz nincs rá.
Az élőzenére mindig szükség lesz, mert egy különlegesség, attrakció. Valahogy működik most is a műfaj. Csak egy kicsit másképpen."
S hogy ő hol járt, kiknek zenélt? Erről sokat lehetne mesélni. „Játszottam többek között Norvégiában a mostani norvég királynak, bár akkor még nem volt az, és azt is sejtem hogy nem a varázslatos játékom miatt volt ott, de játszottam neki. Ezekből lenne elég, de ezeket inkább hagynám.
Van viszont Svájcban egy gyönyörű kastély, ahová mos is vissza járok. Neobarokk belső, hatalmas terem benne a bár is. Sokan ültek aznap este az asztaloknál, fogékonyak voltak a zenére, ez engem is feldobott. Játszottam, és azt vettem észre, hogy szép lassan a zongora köré húzták a székeket, de vagy hatvanan, (nem számoltam meg) az asztalokat elhúzták, és a bárzongorázásból valódi koncert lett, hatalmas sikerrel. De az ilyen dolgokhoz megfelelő közönség is kell. Hollandiában például, egy helyen ahová nagyon sokat jártam vissza, az igazgató megmondta, hogy neki nem tetszik ez a zene, de mivel a közönségnek igen, - és ez a fontos - bármikor mehetek oda dolgozni. A zenész nem szeret üres helységben játszani, kell a közönség hiszen ők adják a visszajelzést. De nem mindegy a közönség sem, a közönség sem egyforma, ott is van igénytelen és igényes társaság, tehát a zeneértő igényes közönség fontos. Sajnos nem mindig van így. Nekem az jelent valamit, hogy embereknek játszhatok és figyelnek rám, mindegy hogy étteremben, bárban, rendezvényeken, vagy koncerten zongorázok. A legszebb emlékek azok, amikor, Hollandiában, Svájcban, Norvégiában, Ausztriában, odajönnek hozzám megköszönni a zenét, mert még ilyet nem hallottak. Vagy amikor a tapstól nem tudom elkezdeni a következő számot. Ez azért igazán értékes, mert én eléggé másképpen zongorázom, mint ahogy azt megszokták, és ennek ellenére ekkora sikerem van. Egy bárban én egy kellemes jazz-ízű, latin, és klasszikus fűszerezésű zenét tudok elképzelni, ezt is játszom, de ez tényleg csak az íz. Stílusom tehát kevert, alapvetően jazzes, latin, és klasszikus zenei elemekkel, amiket kidolgozok előre. Tudatosan használok Bach-stílust, Chopin-stílust, ezek elegye a zeném. Sok mindent kell játszani egy ilyen helyen, talán legkevésbé jazzt. Egy bárban az a lényeg hogy én hogyan játszom el azokat a számokat amiket egyébként több százan mások is eljátszanak, sokszor elég szárazan. Engem arról ismernek meg, én mindent mindig másképp játszok el, erről már hírem van. Szeretem ha közönség azt figyeli ahogy, és nem azt, amit játszom."

Ökrös Ottó
„Már csak egy hét van a versenyig, és Ottó portréja még nincs sehol - hallottam a telefonban, és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Hát még amikor a mondat folytatódott - többen kérdezték, hogy netán azért hiányzik, mert utáljuk?" Ez már sok volt a lelkiismeretemnek. Mert mindenről én tehetek, ez világos. Ökrös Ottó ez elsők között volt, akivel beszélgettem, és el kell mondjam, nagyon kellemes estét töltöttünk együtt. Csak ő, meg én, és a kölcsön kapott diktafonom. A harmadik elem, ami közénk állt. Amiről a beszélgetés hevében teljesen elfeledkeztem. Olyannyira, hogy az utolsó mondatom - egy nagy nevetés után - hogy akkor most a kazettát megfordítom... És onnantól se kép, se hang. És emlékezetből nem akartam eltorzítani a történeteket. Szerencsére így is maradtak mondatok, és az emlékezet is mozgósítható volt kicsit. Ökrös Ottó zenész családból származik, balkezessége miatt választották neki a zongorát. Jól tették, változatos pálya alakult belőle, ahol a bárzongorázás csak az egyik elem. „Ez a pálya nem indul el, ezt el kell kezdeni. Nehéz műfaj. Ha teszem azt valaki csak Horváth Jenő számokat tud - bár mesterien - játszani, az kevés. A standardek is kevesek. Egyenként, műfajonként nem lehet boldogulni, mindenhez érteni kell kicsit.. Fiatal korában senki nem érzi még, hogy minden műfajban otthon van. Ám ahogy telnek az évek, amikor kissé úgymond megöregszik az ember, akkor rájöhet, hogy sok műfajt tud. Hogy egyszerre csak egy jó bárzongorista lett. Én egyébként nem vagyok bárzongorista, én csak ezt is tudom. Muzsikáltam klasszikus zenét, Koka Károllyal jazzt, de játszottam cigányzenét is, Bangó Margittal. Számomra a bárzongorázás csak egy része a zenélésnek, közben ugyanúgy játszom zenekarban, de vállalok műsorkísérést is. Az sem könnyű műfaj, hozzák a kottát, és rögtön játszani kell. Ott jön ki az effektív tudás, ott gyümölcsözik az évek alatt megtanult rengeteg dolog. Rögtön a kottaolvasásnál kezdődik - hogy azonnal tudjuk, mire kell figyelni. A bárzongorázásnál nem biztos, hogy ez a tudás érvényesül, egy bárzongorista annyi mindet tud, hogy igazán nagyon jól talán semmit sem. Ezért is foglakozom külön jazzel, kottaolvasással, ezért gyakorolok otthon minden nap. Nem azt amit este játszom, hanem klasszikus zenét, néha csak az ujjrend miatt. Otthon tehát egészen más szól, mint ami az esti műsoromban, egy sokkal nehezebb zene, de ezt a nehezebb zenét a könnyedebben remekül tudom hasznosítani." Kérdésemre, hogy ennyi műfaj, stílus dal közül melyik a kedvence, egyszerű választ ad. „Nem tudnék választani a stílusok között, valahogy mindegyiket sajátomnak érzem, amikor játszom. Nehéz meglepni kérésekkel, főleg mióta már számítógéppel zongorázom, amiben kb. 200 ezer szám kottája van. Amelyik dal nem olyan borzalmas nehéz, azt egyből le tudom játszani. Tehát azt is tudom, amit nem tudok. És ahogy nincs kedvenc stílusom, ugyanúgy nincsen kedvenc dalom sem. Vagy inkább így mondanám: Nincsenek kedvenceim, de mindegyik az." S hogy hol hallhatjuk? „Esténként a Firkászban játszom, a Tátra utcában, egy héten ötször - a másik két napot a fiamnak hagyom. Szeretem a Firkászt, nem nagyon akarok menni máshová, jó nekem ott, főleg a közönség miatt, ami nagyon változatos: muzsikusoktól a politikuson át a színészekig mindenféle ember megfordul. Érzem, hogy értékelnek a vendégek, hogy az én jelenlétem valóban nagyban hozzájárul az estek hangulatához. A visszatérő vendégek is ezt jelzik. Vannak olyan kivándorolt magyarok, akik ha hazajönnek, egy-egy este mindig meghallgatják a játékomat. Figyelemmel követik, éppen hol játszom, és akkor odajönnek egy jó vacsorára, egy jó kis zenére. Mert a zene hab a tortán. Meglehet lenni zene nélkül is, csak nem olyan jó. A zene ad tartalmat a helynek." A Firkász mindenesetre remek hely, bár a torta kevésbé érvényesül, hiszen az ember nehezen veszi le a szemét a zongoristáról. „2004-es verseny győztese (...) Ökrös Ottó, akiről szabadjon megjegyezni, hogy zseni, (...) a bárzongorázást komoly színpadi produkcióval dúsítja: kalimpál, erős arcjátékkal kíséri a hangulatokat, örömében néha akkora vihart kavar a hangszer körül, hogy annak épségéért aggódunk. A zongorázás Ronaldinhója, Lajkó Félixe" - írta róla a Népszabadság. Rákérdezek erre. „Nem maga az első, aki azt hiszi, direkt csinálom - mondja, - egyik kollégám estéről estére követett, hogy kifigyelje, ez csak játék, vagy belülről fakad. Végül elismerte, hogy ez vagyok én, valóban..."Remélem, hogy a Gálán sikerül majd jóvátennem bűnömet, és akkor mindenki elhiszi nekem, hogy szeretjük Ottót, szeretjük a zenéjét, és szívesen hallgatjuk a történeteket. Élőben, mindenféle diktafon nélkül...