Szirmai Zoltán 

1948. január 4-én születtem, Miskolcon. Természetesen zenész családból származom, édesapám még a mai napig muzsikál. Gyermekkoromban eldöntötték a szülők, hogy ha már a család ilyen muzikális, akkor a gyerek is természetesen csak zenét tanulhat. Így 9 éves koromban kezdtem el zongorázni. Általános zeneiskolába 6-7 évet jártam. Forrai Istvánné tanár néni 14 éves koromban fölvételiztetett a Zeneművészeti Szakiskolába. 18 éves koromban bedobtak a mélyvízbe, ugyanis nem tudtam tovább tanulni. El kellett hogy kezdjem a vendéglátót, mert ahhoz volt kedvem.
Így egy szerencsés véletlen folytán egy év után bekerültem  édesapám zenekarába.  Miskolcon, a Pollónia étteremben - régi Aranycsillag - játszottak. Innentől kezdve aztán jött a feketeleves. Mert szinte tücsköt-bogarat meg kellett tanulnom ahhoz, hogy az édesapám kimondottan jó zenekarában megfeleljek. A legnagyobb dicséret, amit életemben kaptam, az  volt, mikor édesapám örömmel konstatálta az egyik kollégával hogy négy hónap után azt mondhatja, hogy: na, a fiú rendben van, tökéletes, lehet vele muzsikálni! Mert mikor18 és fél évesen  bekerültem két évet adott nekem - természetesen  nem mondta el -, hogy be tudjak olvadni a zenekarba. Mindenféle téren... Ott töltöttem négy évet, mikor is szóltak, hogy: na, most már ideje lenne külföldre menni.
Jártam a külföldet, össze-vissza 13 évet. Tengerentúlon nem voltam, ellenben Európában szinte mindenütt, ahol is meg kellett tanulnom a szóló zongorázás miértjét és szépségét. Mert ez egy külön tudomány! Később, itt Budapesten nagyon sok, szinte felsorolhatatlan helyen muzsikáltam. Mikor bekerültem a vendéglátóba, akkor még délelőtt, délután 2-2 órát kellett gyakorolnom. Tehát: az ember megtanult egy nótát, de annak nagyon sok variációja van! Megtanulja szvingben, megtanulja cha-cha-chában, megtanulja egyik hangnemben, másik hangnemben, és ezzel fejleszti magát természetesen... Aztán van egy idő, mikor az ember elér egy olyan szintet, ahol ez már gyakorlatilag rutinból jön... Elégedett soha nem voltam. Saját magammal csak akkor lehetek,megelégedve  ha az ember minden nap, minden este tökéleteset nyújt. Ilyen zenész pedig nincs. Ez hangulaton is múlik, felkészültségen.
Stuttgartban, az Intercontinentalban, sikerült Shirley Betsynek is játszanom. És Hollandiában a holland anyakirálynőnek muzsikáltunk egy téren. Természetesen nemcsak mi, más zenekar is. Azután még egy nagy élményem volt, amikor a norvég királynak játszottunk szintén szabadtéren. Ez Oslóban történt, a 70-es évek közepén. Szeretném - természetesen most már csak szólóban - játszani azt a pár évet, ami még hátravan, és lehetőleg olyan helyen, mint amilyen helyen most is dolgozom. A zene egy életre szóló valami. Aki valamilyen zenét nem szeret, annak a lelke nem lehet olyan meleg... Az én véleményem, hogy zene nélkül nem lehet élni. Bármilyen stílusról legyen szó, vaalaki a rockot szereti, valaki az egyszerű tánczenét, valaki a klasszikust... De valamilyen módon kerüljön hozzánk közel a zene, mert akkor él meg bennünk a finomság, a jóérzés, a tisztaság.