Szirmai Zoltán
1948.
január 4-én születtem, Miskolcon. Természetesen zenész családból
származom, édesapám még a mai napig muzsikál. Gyermekkoromban
eldöntötték a szülők, hogy ha már a család ilyen muzikális, akkor a
gyerek is természetesen csak zenét tanulhat. Így 9 éves koromban
kezdtem el zongorázni. Általános zeneiskolába 6-7 évet jártam. Forrai
Istvánné tanár néni 14 éves koromban fölvételiztetett a Zeneművészeti
Szakiskolába. 18 éves koromban bedobtak a mélyvízbe, ugyanis nem tudtam
tovább tanulni. El kellett hogy kezdjem a vendéglátót, mert ahhoz
volt kedvem.
Így egy szerencsés véletlen folytán egy év után bekerültem
édesapám zenekarába. Miskolcon, a Pollónia étteremben - régi
Aranycsillag - játszottak. Innentől kezdve aztán jött a feketeleves.
Mert szinte tücsköt-bogarat meg kellett tanulnom ahhoz, hogy az
édesapám kimondottan jó zenekarában megfeleljek. A legnagyobb dicséret,
amit életemben kaptam, az volt, mikor édesapám örömmel
konstatálta az egyik kollégával hogy négy hónap után azt mondhatja,
hogy: na, a fiú rendben van, tökéletes, lehet vele muzsikálni! Mert
mikor18 és fél évesen bekerültem két évet adott nekem -
természetesen nem mondta el -, hogy be tudjak olvadni a
zenekarba. Mindenféle téren... Ott töltöttem négy évet, mikor is
szóltak, hogy: na, most már ideje lenne külföldre menni.
Jártam a külföldet, össze-vissza 13 évet. Tengerentúlon nem voltam,
ellenben Európában szinte mindenütt, ahol is meg kellett tanulnom a
szóló zongorázás miértjét és szépségét. Mert ez egy külön tudomány!
Később, itt Budapesten nagyon sok, szinte felsorolhatatlan helyen
muzsikáltam. Mikor bekerültem a vendéglátóba, akkor még délelőtt,
délután 2-2 órát kellett gyakorolnom. Tehát: az ember megtanult egy
nótát, de annak nagyon sok variációja van! Megtanulja szvingben,
megtanulja cha-cha-chában, megtanulja egyik hangnemben, másik
hangnemben, és ezzel fejleszti magát természetesen... Aztán van egy
idő, mikor az ember elér egy olyan szintet, ahol ez már
gyakorlatilag rutinból jön... Elégedett soha nem voltam. Saját magammal
csak akkor lehetek,megelégedve ha az ember minden nap, minden
este tökéleteset nyújt. Ilyen zenész pedig nincs. Ez hangulaton is
múlik, felkészültségen.
Stuttgartban, az Intercontinentalban, sikerült Shirley Betsynek is
játszanom. És Hollandiában a holland anyakirálynőnek muzsikáltunk
egy téren. Természetesen nemcsak mi, más zenekar is. Azután még egy
nagy élményem volt, amikor a norvég királynak játszottunk szintén
szabadtéren. Ez Oslóban történt, a 70-es évek közepén. Szeretném -
természetesen most már csak szólóban - játszani azt a pár évet, ami még
hátravan, és lehetőleg olyan helyen, mint amilyen helyen most is
dolgozom. A zene egy életre szóló valami. Aki valamilyen zenét nem
szeret, annak a lelke nem lehet olyan meleg... Az én véleményem, hogy
zene nélkül nem lehet élni. Bármilyen stílusról legyen szó, vaalaki a
rockot szereti, valaki az egyszerű tánczenét, valaki a
klasszikust... De valamilyen módon kerüljön hozzánk közel a zene, mert
akkor él meg bennünk a finomság, a jóérzés, a tisztaság.