Taligás Tibor
Születésem
időpontja 1957-re tevődött, április 4.-ét megvártam, és akkor jöttem a
világra. Körülbelül 4 éves koromban édesanyám fedezte fel, hogy valamit
értek a zenéhez, úgyhogy 5 éves koromban már a zongora nevű
"kínzóeszközt" eléggé használtam. Zeneiskolába jártam, végig
szenvedtem, ők is végig szenvedték velem. Jártam a
Jazz-konzervatóriumra, de nem végeztem el. Annyi elég volt, amennyit
ott tanultam. Jártam az OSZK Stúdióba, nagyon jó tanárhoz, Papp
Gyulához. Jártam Csík Gusztávhoz, aki az ország egyik legjobb
zongoristája.
Én nem vagyok igazi bárzongorista! Igazi bárzongorista nem azt
csinálja, amit én. Igazi bárzongorista megnézi a vendég arcát, és
teljesíti minden kívánságát, zeneileg. Én nem. Én szeretem az
igényesebb vendégeket, nem szeretek bizonyos műfajokat, nem is szívesen
csinálom, ha lehet, nem is csinálom. Próbálok igényes zenét játszani,
klasszikus zenében is, popzenében is, tánczenében is és az egyéb
műfajokban is. Nem könnyű, ezt csak úgy lehet, hogy én még most is
gyakorolok otthon is... A vendéglátó az nem koncert. Az nem
koncertpódium, nem úgy kell játszani, nem is úgy játszanak. Viszont én
mégis beleteszem ezt is egy kicsit, mert úgy érzem, hogy valami pluszt
kell adni, amit a lemezjátszó nem ad. Tehát amit én csinálok, az
színes, az változatos. Mindig másképp játszom, nekem nincsenek nagy
vicceim, nagy hátbaveregetős barátaim, és akkor mindenkinek a legjobb
pajtása vagyok. Én a zenével tudok valamit elérni. Tíz ujjammal, az a
zenekarom, és igyekszem ezt úgy csinálni, hogy másnak is megfeleljen.
Szerencsére, azért van igény rá.
A legnagyobb baj az, hogy külföldön erre nagyobb igény van, mint
itthon. Viszont jó is, mert egyetlen lehetősége az embernek arra, hogy
megéljen: kijárni külföldre. Itt, Magyarországon ebből egyenlőre
nem lehet megélni. Azokban az országokban szoktam kint játszani, ahol a
többi zenész is általában: kezdtem régen Norvégiában, Hollandiában,
kicsit Ausztriában, és most Svájc az az állomás, ahová már elég régóta
kijárok dolgozni. Megvannak a hátrányai, de feltalálom magam, viszek
magammal egy elektromos zongorát, és gyakorlok.... Úgyhogy egy magányos
zongoristának, aki itt dolgozik, eléggé - színekben kifejezve - szürke
az élete. De hát nem lehet minden színes, vibráló... Zene nélkül, azt
hiszem, már nem tudnék élni. Ha most levágnák a két kezemet, akkor is
valami zenével kapcsolatos dolgot csinálnék.
Mit jelent a zene nekem? Mindent. Nekem ez az életem, tehát akivel
beszélek, az ismerőseim, azok is zenészek. És miről beszélnénk másról:
a hangszerekről, a zenéről, a zenészekről. Meg a jó, meg a rosszabb
dolgokról, ami mind a zenével kapcsolatos... Én nem vagyok megelégedve
önmagammal. Lehet hogy soha nem is leszek. Ezért gyakorlok. Soha nem
vagyok megelégedve azzal sem, amit csinálok. Soha nem lehet tökéletes.
Ha meghallom a saját felvételem, akkor azt gondolom, hogy ez
borzalmas... A vendéglátónak vannak hátrányai, amikor olyan zenét kell
játszanom amit igazából nem kedvelek, de hát nem az én szakmám,
hivatásom az egyetlen, amiben olyan dolog is van, amit az ember nem
szeret, és mégis csinálja. Dehát engem ez éltet. Az, hogy előrébb
jussak, minél jobb zenét játszak a minél igényesebb hallgató
társaságnak!