Taligás Tibor

Születésem időpontja 1957-re tevődött, április 4.-ét megvártam, és akkor jöttem a világra. Körülbelül 4 éves koromban édesanyám fedezte fel, hogy valamit értek a zenéhez, úgyhogy 5 éves koromban már a zongora nevű "kínzóeszközt" eléggé használtam. Zeneiskolába jártam, végig szenvedtem, ők is végig szenvedték velem. Jártam a Jazz-konzervatóriumra, de nem végeztem el. Annyi elég volt, amennyit ott tanultam. Jártam az OSZK Stúdióba, nagyon jó tanárhoz, Papp Gyulához. Jártam Csík Gusztávhoz, aki az ország egyik legjobb zongoristája.
Én nem vagyok igazi bárzongorista! Igazi bárzongorista  nem azt csinálja, amit én. Igazi bárzongorista megnézi a vendég arcát, és teljesíti minden kívánságát, zeneileg. Én nem. Én szeretem az igényesebb vendégeket, nem szeretek bizonyos műfajokat, nem is szívesen csinálom, ha lehet, nem is csinálom. Próbálok igényes zenét játszani, klasszikus zenében is, popzenében is, tánczenében is és az egyéb műfajokban is. Nem könnyű, ezt csak úgy lehet, hogy én még most is gyakorolok otthon is... A vendéglátó az nem koncert. Az nem koncertpódium, nem úgy kell játszani, nem is úgy játszanak. Viszont én mégis beleteszem ezt is egy kicsit, mert úgy érzem, hogy valami pluszt kell adni, amit a lemezjátszó nem ad. Tehát amit én csinálok, az színes, az változatos. Mindig másképp játszom, nekem nincsenek nagy vicceim, nagy hátbaveregetős barátaim, és akkor mindenkinek a legjobb pajtása vagyok. Én a zenével tudok valamit elérni. Tíz ujjammal, az a zenekarom, és igyekszem ezt úgy csinálni, hogy másnak is megfeleljen. Szerencsére, azért van igény rá.
A legnagyobb baj az, hogy külföldön erre nagyobb igény van, mint itthon. Viszont jó is, mert egyetlen lehetősége az embernek arra, hogy megéljen: kijárni külföldre. Itt, Magyarországon  ebből egyenlőre nem lehet megélni. Azokban az országokban szoktam kint játszani, ahol a többi zenész is általában: kezdtem régen Norvégiában, Hollandiában, kicsit Ausztriában, és most Svájc az az állomás, ahová már elég régóta kijárok dolgozni. Megvannak a hátrányai, de feltalálom magam, viszek magammal egy elektromos zongorát, és gyakorlok.... Úgyhogy egy magányos zongoristának, aki itt dolgozik, eléggé - színekben kifejezve - szürke az élete. De hát nem lehet minden színes, vibráló... Zene nélkül, azt hiszem, már nem tudnék élni. Ha most levágnák a két kezemet, akkor is valami zenével kapcsolatos dolgot csinálnék.
Mit jelent a zene nekem? Mindent. Nekem ez az életem, tehát akivel beszélek, az ismerőseim, azok is zenészek. És miről beszélnénk másról: a hangszerekről, a zenéről, a zenészekről. Meg a jó, meg a rosszabb dolgokról, ami mind a zenével kapcsolatos... Én nem vagyok megelégedve önmagammal. Lehet hogy soha nem is leszek. Ezért gyakorlok. Soha nem vagyok megelégedve azzal sem, amit csinálok. Soha nem lehet tökéletes. Ha meghallom a saját felvételem, akkor azt gondolom, hogy ez borzalmas... A vendéglátónak vannak hátrányai, amikor olyan zenét kell játszanom amit igazából nem kedvelek, de hát nem az én szakmám, hivatásom az egyetlen, amiben olyan dolog is van, amit az ember nem szeret, és mégis csinálja. Dehát engem ez éltet. Az, hogy előrébb jussak, minél jobb zenét játszak a minél igényesebb hallgató társaságnak!