Karafiáth Orsolya: Egy bár.  A múlt - avagy a bárzongoristák és én

„Én vagyok az utolsó bárzongorista" - énekelte Másik János a Cseh Tamással közösen jegyzett Levél nővéremnek 2-őn, 1994-ben. Akkoriban úgy tűnhetett, még akár igaza is lehet. De szerencsére nem így történt. A lassan, alattomosan feledésbe merülő műfaj újra reneszánszát éli. A bárok, kávézók, éttermek lassan újra zenével telnek meg, sokak örömére. De milyen is egy jó bárzongorista? Mi is a bárzongorázás lényege? Ezt próbálom meg körbejárni. Én elég későn jöttem rá, mennyire fontos az élőzene. Addig jól elvoltam bárhol, nem zavart, ha valamelyik kereskedelmi rádió adja a - nevezzük így - zenét, sőt, még az sem, ha éppen a tévét nézte fejem felett a többi vendég. (A szintetizátoros-vendéglátós-haknizós műfajról ne is beszéljünk, az különös mutáció, és sajnos szerintem mára már kiirthatatlan, gondoljunk nyugodtan a Budapest Televízió házibulis őrületeire, aminek magam is gyakran nézője vagyok, no nem éppen a gyönyörűséget keresve...) Lehet, hogy ez a korral jár, de ennek a fajta igénytelenségemnek mára vége. Sokkal szívesebben megyek olyan helyre, ahol ott áll a zongora, és ahol tudom, ma este éppen kinek a játékát hallgathatom. Mert ugye, ez sem mindegy. Kedves ismerősömmel, a Svájcban élő magyar származású műgyűjtővel, László Károllyal mindig a Kispipába megyünk vacsorázni, ha az országba érkezik. Elsőre nem értettem a választását, mert bár remek a konyha, vannak ennél nagyszerűbb helyek a városban. De aztán elmagyarázta. Amikor gyerek volt, még a háború előtt, akkor esténként Seres Rezső játszott itt a publikumnak. (Idekívánkozik persze, hogy Seress Rezső nem volt bárzongorista, de ez most mindegy is talán.) A háború után, és főképp a hetvenes években egyre kevesebb helyen lehetett élőzenét hallani, üldözött műfaj lett, kapitalista csökevény, meg egyébként se fizették meg jól a művészt, ezért nagyon sokan külföldre mentek dolgozni. (Ezzel együtt azonban elmondható, hogy a legjobbak dolgoztak az éjszakában, gondoljunk csak Horváth jenőre, Cziffra Györgyre, stb... Sőt, aki külföldi munkára engedélyt kapott, annak is haza kellett jönnie két événte, ez volt a törvény.) Ám a Kispipa őrizte a hagyományait, azóta is minden este van élő zene. Néha megszólít minket a zongorista, lehet dalt kérni, én mindig itt mindig Karády-t rendelek De nem csak a Kispipában van ám élőzene! A Nagykörút is kezdi visszakapna igazi, előkelő fényeit, színeit. Esténként érdemes benézni például a Grand Hotel Royalba, ahol egyik kedvenc bárzongoristám, Farkas Sándor játszik este héttől. És nem akárhogyan! Nekem legutóbb az életkedvemet adta vissza éppen. Mert egy jó bárzongoristának nincs könnyű dolga! Vannak az életünkben olyan periódusok, (vagy inkább sírós, pocsék esték), mikor úgy érezzük, minden sláger rólunk szól, a mi bánatunkat cifrázza. Nos, ha ilyenkor térünk be egy helyre, különös élményben lehet részünk. Van a Frankel Leó utcában egy kis bárocska, amit már évek óta nagyon szeretünk. A tulajdonosnő kissé szeszélyes - például, ha nagyon ízlik nekünk a sütemény, akkor drágábban adja, rászól a dohányzókra, és a környék összes kóbor állatát befogadja - , szóval ritka egy hely. Úgy néz ki, mintha a vitrinbe betért volna egy-két ember újabb, bizarr dísztárgynak. Nos, régebben itt játszott Fáy András, egy dermesztően morc ember, aki még a kabátját sem vette le soha. Egyik éjjel már ugyancsak sírva vigadtunk, mikor észrevettük, hogy oldalt, szinte láthatatlanul a zongorához simul egy kövér férfi. Illetve először a hang jött: „Én mindenkiben csalódtam, nem sajnált senki...". Addig aludhatott, de mikor megszólalt az ő lelkiállapotát leginkább tükröző dal, egyből életre kelt. Persze egy bárzongorista nem csak az unalomig ismételt, elcsépelt, kötelező dalokat tudja - akkor elég hamar unalmassá válna. Egy zenésznek több ezer dalt kell tudnia fejből, és azokkal a dalokkal tudniuk kell játszani is: új ízzel gazdagítani, a tempóját váltogatni, átúsztatni egymásba a régi melódiákat. Ha sokáig ülünk egy helyben, valóban szétszálazhatjuk a dalokat, és találunk ott a komolyzenei gyöngyszemektől kezdve, az operett, musical betétdalokon át, a népzenék, örökzöld világ- és magyar slágereken keresztül a modern popzenékig mindent. De miért is szeretjük annyira ezt a műfajt? Mert az éjszaka élete mindig titokzatos kissé. Mert egy régies hangulatú lokálban megelevenednek a díszletek, és egy estére újra hölgyek, dámák lehetünk, és a párunk - ha van - gáláns, régivágású úriember. Mert néha jó egy fekete-fehér film hősének lenni. A bárokra kislányként úgy gondoltam, mint valami romlott helyre, ahol a nők necckesztyűben csak sóhajtoznak, a rossz lányok lerabolják a jó férfiakat, és mindenki pezsgőt iszik, jó esetben tűsarkú cipőből. A bárok világa a nappal ellentéte volt. Egyik kedves barátomba is belenevelték ezt erősen. Ha a nagymamájával elsétáltak akár csak egy presszó előtt is, a nagyi ráripakodott: „Oda ne nézz! Naplopók!" Szóval gyerekként elhatároztam, én sose leszek naplopó, sosem csípek be, és sosem énekelek majd kapatosan egy bárzongorista vállán. Hogy nem így lett - eldönthetetlen, jó-e, vagy rossz. Már az is előfordult velem, hogy egyedül beültem valahová, csupán zenét hallgatni, pedig fülembe csengtek a Dévényi Ádám dal foszlányai, hogy 'belemenekülök az éjszakába..// és egyedül ülök egy francos bárban..." persze a bárok is megváltoztak azóta, a közönség, és akedvenc dalok is. De én azért örülök a máig működő zenés helyeknek. „Az a szórakozó hely, bár, lokál, ahol nincs élő zeneszó, szerintem csak egy egyszerű kis italbolt, némi jóindulattal, kiskocsma. A zongora mögött elhelyezkedő emberke általában a helyzet és est ura, gazdája, az ő elsődleges feladata a bensőséges légkör, megfelelő hangulat megteremtése, esetleg a szükséges lelkifröccs kiosztása... Csak később jöttem rá, a zene a szeretet egyik fontos hordozója. Milyen boldogság közvetíteni a nyugalmat és békét! Olykor talán sikerül is megteremteni egy különleges atmoszférát, talán erre emlékeznek majd vendégeim, ezért örvendhetek a sok visszatérő, visszajáró régi ismerősnek - írja egy helyütt Farkas Sándor. Mint minden bárzongoristának, neki is vannak kissé furcsa vendégei. A zongorától nem messze az egyik asztal le volt foglalva. Hamarosan meg is érkezett egy zárkózott arcú öregúr, aki végig rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul hallgatta a műsort. „Ki ő? - hajoltam közel Sándorhoz - úgy tűnik, mintha idegesítené a muzsika.." Sándor nevetni kezdett. „Ő a legrégebbi vendégem, itt él a szállóban, és egyetlen estét sem mulaszt el. Első akkortól az utolsóig végighallgat mindent. Egyszer lebetegedtem, egy kollégám jött helyettem pár napig. Gyógyulásom után mérgesen mondja nekem ez az úr, hogy már alig várt, azt a pokoli klimpírozást nem bírta hallgatni. Kiderült, hogy ő tényleg csak miattam van itt." Mindezek után azt gondoltam, vizsgáztatom egy kicsit, de tényleg mindent dalt ismert. Eljátszotta nekem Zarah Leandertől a Nur nicht aus Liebe weinen-t (és ezt ugyancsak kevesen ismerik), valamint az Elfújta a szél zenéjét is. Sőt, azt kétszer, kétféleképpen. Közben megérkezett szintén szétesett húgom - úgy látszik, ez családi vonás - és ugyanezt kérte. Neki hömpölygő, romantikus lett a dal, míg az én változatom telis-tele volt szenvedéllyel, elvágyódással. „A jó bárzongorista lélekbúvár is - erősít meg engem másik szeretett zongoristám, Táborosi István, aki már évek óta Svájcban zenél, ám most pár hónapja itthon élvezhetjük művészetét a Városfal étteremben. Mondanom sem kell, ő is több ezer dalt tud, minden műfajból. Szerinte egy jó bárzongoristának legalább tizenöt év kell, míg felépíti repertoárját, amit aztán a közönségéhez tud igazítani. Egy hónap elég volt ahhoz, hogy azokon az estéken, mikor Táborosi játszik, ne lehessen helyet kapni az étteremben. Egy bárzongoristának a közönség ilyetén jelzése a legnagyobb ajándék. Ökrös Ottó, a sokoldalú zenész szintén minden műfajban otthon van, őt esténként a Firkászban hallgathatjuk. Az ő előadása kész csoda, él mindene, benne van testestül-lelkestül a produkcióban. Őt úgy szoktam nézni, mintha színházban lennék - külön történet mindegyik mozdulata. Mindebből talán látszik, hogy egy igazán jó bárzongorista sokoldalú művész, aki igazi virtuóza hangszerének. Ezért is örültem, mikor a 2006-os Bárzongorista Gálára (korábban versenyként működött, idén az eddigi nyertesek játszanak a Kempinskiben) meghívtak műsorvezetőnek, és végre megismerkedhettem ezekkel a nagyszerű emberekkel. A megismerkedés olyan jól sikerült, hogy készülő lemezemen is lesz egy dalt, amit remélhetőleg a többszörös nyertes, Farkas Sándor kísér majd. A hangulat alapban nem idegen tőlem, szeretem a régi dalokat, szeretem ezeket a füstös hangulatokat, szeretem, ha visszatér egy kicsit a múlt. Ahogy ezt a dalomban meg is írtam: „Álomszerű fény, / váratlan futam:/ ragtime és elfelejtett filmzene. /Pohárcsengés - hangok koccintanak. /Ha visszacseng a múlt, meghallod-e? //Nem kell cilinder, más időket élünk. /Vagy mégsem? És ezt is csak képzelem? /Hogy Pest, az biztos. Évet nem tudok. /Egy bár. A múlt. Gyere és tarts velem."