Farkas Sándor portréja Karafiáth Orsolya tollából

Hatra érkezem a gyönyörű Corinthia Grand Hotel Royalba. Farkas Sándorral a zongora melletti asztalhoz ülünk. De nem sokáig maradunk ott. Említek egy dalt, Zarah Leandertől, és ő máris a hangszeréhez lép, és eljátssza. A dalok közben beszélgettünk, Sándor igazi nyelve a zene, minden szó mellékes voltaképpen. Érzéseket, emlékeket idézünk. Először arról kérdeztem, mi vonzotta a szakma felé. „Én ősz fejjel kezdtem el, negyven körüli „fiatalember" lehettem, amikor felkértek a New York kávéházból, repertoár bővítés céljából próbáljam kiegészíteni a cigányzenekart. Rövid időn belül már szólóban folytattam, attól kezdve főfoglalkozású bárzongorista vagyok. Nehéz, megtisztelő feladat zenélni a kávéházak székesegyházában, betölteni azt a gyönyörű teret...
Az anyatejjel kaptam a zene szeretetét, boldog „speciális" gyerekkori emlékeimet a mai napig fel tudom idézni. Mindmáig a fülemben cseng Túrán László, Szabó József zongorajátéka, felejthetetlenek a Seress Rezső, Horváth Jenő, Orlay Chappy dalok.
Közben én sorra kérem a dalokat, és Sándor valóban mindegyiket ismeri. „Sok ezer dal a bárzongorázás egyik lényege-alapja, - mondja, mikor a szakmájáról faggatom. - Azt persze nem mondhatom, hogy a világ dalkincse a kisujjamban van, hogy én mindent és naprakészen tudok, de igyekszem. Nagyon komolyan veszem a szakmát. A gazdag kottaanyag, jó, ha kéznél van. A kotta egy biztos forrás, sokszor fontos elővenni, főleg akkor, ha igazan biztosak vagyunk a dolgunkban. A rutinszerű előadás, a felületes hozzáállás sokszor eltérítik az embert a helyes útról. A kottában mindent megtalálunk, elsősorban onnan merítjük az ötletet, egy kis kreativitás és máris csavarom, tekerem, minden alkalomkor másképp formázom a dalt. Volt egy zeneszerző, volt egy szövegíró, és volt egy előadó. Mi, bárzongoristák csak a negyedik előkelő helyet foglaljuk el, úgy, hogy közben nagyon nagy teret kell hagyni a kedves hallgatónak is. A jó muzsikus együtt lélegzik a hallgatóival. Ha nem figyel a közönségre, bukásra áll. Én neked játszom, neked építem fel a kis kompozíciót. Ha nincs közönség, nincs érdeklődés, akkor nekem is végem van. Ha nem kérnek a zenémből, nem mondják, hogy játszdd ezt vagy azt, sok értelme nincs az életemnek. Nekem az a fontos, nekem azt kell tudni, amit te szeretsz! Nem játszhatok magamnak, hiszen otthon is csak tanulunk, gyakorolunk, sietni kell, nincs idő önmagunk élveztetésére, kényeztetésére. Mindent csak egyszer kell megtanulni, de azt egy életre! A legjobb időben, egyszer mindennek hasznát vesszük. Mekkora feladat, irigyelésre méltó képesség, bármikor, bármit eljátszani. Az se baj, ha első hallás után, azonnal egy teljes kompozíciót tudunk kreálni. Egyik bevált trükköm, megénekeltetem a kedves vendéget, ha egyszerűbb dallamról van szó, azonnal le is játszom, ha komolyabb - lekottázom és egy villanás „formatervezés" után indulhat a „produkció". Mondanom sem kell mekkora sikere van az e fajta impromtuknak! Jönnek is ezután a szép írások a világ minden tájáról. A zene lelke a szeretet, e nélkül semmi sem működik, minden egy üres, felesleges járat.
Az előadó embert meglehet unni, de ha a muzsikáját, eszközeit unjuk meg, akkor megint csak nagy baj van. Soha nem ismételek, kétszer ugyanazt nem tudom, nem tudnám eljátszani. A változatosság, kontraszt elengedhetetlen komponense a zenémnek. Tulajdonképpen ilyen egyszerű az egész.
- Az a vendéglátóhely, ahol nincs élőzene és csak enni, inni adnak, az egy 'etető-itató', semmi más, nem érdemli meg a magas rangot, hogy kávéháznak, bárnak nevezzük. Az a vezető, tulajdonos, aki épp a zenész gázsiján takarékoskodik, súlyos hibát követ el. Szerintem manapság a Komédiásba azért járnak, mert ott Soós Tibor, Orosz János, Taligás Tibor, Szirmai Zoltán zongoráznak, a Royalba talán azért, mert itt játszom én." Hogy ez így igaz, tanúsíthatom. Hét órára teljesen betelt a hely, nekem is csak a zongora mellett marad meg egy fotel. Most csak nekem szól Zarah Leander, az Elfújta a szél zenéje, Karády Katalin slágerek egy sajátos felfogásban. „Mondanak valamit ezek a szép nóták? - néz fel rám mosolyogva. S mikor látja, hogy én is mosolygok, így búcsúzik: „Gyakrabban kell meglátogatnia, mindig találunk valami újat..." Még egy ideig üldögélek, aztán mennem kell. „Sok szép találkozást köszönhetek a sorsnak" - mondja végül két dal között Farkas Sándor. De erről bővebben inkább a gálán mesél majd.