Taligás Tibor portréja Karafiáth Orsolya tollából

Tibor volt az egyetlen a zongoristák között, akit csak emailben tudtam elérni, hiszen most is éppen Svájcban játszik. De ez nem volt probléma. Hallgattam otthon a játékát, cserélődtek a levelek, és máris úgy éreztem, mintha egy bárban üldögélnénk. Még az első, kissé sablonos kérdésemet sem nevette ki. „Hogy miért is lettem bárzongorista? Most hangzatos dolgokat kellene mondanom, pedig egyszerűen így alakult. A zenei műfajok közül ez is egy irányzat, alapjában véve előadó művészetnek hívják, bár csak a szakma egy kisebb része műveli ezen a szinten, a többiről inkább ne beszéljünk. Apám is zenész volt, öt éves koromban már zeneiskolába jártam. Sajnos túl tehetséges voltam, így kimaradt a gyermekkorom, tetszett-nem tetszett gyakorolni kellett játék helyett, klasszikus pályára szántak - szerencsére nem jött össze." Taligás élvezi ezt a műfajt, ezt a sok utazással, sok zenével telt életformát. És egyáltalán nem gondolja, hogy a bárzongorázás idejét múlt jelenség lenne! „Persze, egyre kevesebb a jó hely, egyre kevesebb a jó zenész. Sajnos ez gazdasági kérdés is. ahhoz hogy zongora szóljon, kell legyen egy zongora, ami nem olcsó, kell aki játsszon rajta, az sem olcsó, és ha még egyéb járulékos költségeket nézzük, az élőzene után is keményen kell fizetni a szerzői jogvédőnek. Most is van igény a bárzongoristákra, a baj az, hogy pénz nincs rá.
Az élőzenére mindig szükség lesz, mert egy különlegesség, attrakció. Valahogy működik most is a műfaj. Csak egy kicsit másképpen."
S hogy ő hol járt, kiknek zenélt? Erről sokat lehetne mesélni. „Játszottam többek között Norvégiában a mostani norvég királynak, bár akkor még nem volt az, és azt is sejtem hogy nem a varázslatos játékom miatt volt ott, de játszottam neki. Ezekből lenne elég, de ezeket inkább hagynám.
Van viszont Svájcban egy gyönyörű kastély, ahová mos is vissza járok. Neobarokk belső, hatalmas terem benne a bár is. Sokan ültek aznap este az asztaloknál, fogékonyak voltak a zenére, ez engem is feldobott. Játszottam, és azt vettem észre, hogy szép lassan a zongora köré húzták a székeket, de vagy hatvanan, (nem számoltam meg) az asztalokat elhúzták, és a bárzongorázásból valódi koncert lett, hatalmas sikerrel. De az ilyen dolgokhoz megfelelő közönség is kell. Hollandiában például, egy helyen ahová nagyon sokat jártam vissza, az igazgató megmondta, hogy neki nem tetszik ez a zene, de mivel a közönségnek igen, - és ez a fontos - bármikor mehetek oda dolgozni. A zenész nem szeret üres helységben játszani, kell a közönség hiszen ők adják a visszajelzést. De nem mindegy a közönség sem, a közönség sem egyforma, ott is van igénytelen és igényes társaság, tehát a zeneértő igényes közönség fontos. Sajnos nem mindig van így. Nekem az jelent valamit, hogy embereknek játszhatok és figyelnek rám, mindegy hogy étteremben, bárban, rendezvényeken, vagy koncerten zongorázok. A legszebb emlékek azok, amikor, Hollandiában, Svájcban, Norvégiában, Ausztriában, odajönnek hozzám megköszönni a zenét, mert még ilyet nem hallottak. Vagy amikor a tapstól nem tudom elkezdeni a következő számot. Ez azért igazán értékes, mert én eléggé másképpen zongorázom, mint ahogy azt megszokták, és ennek ellenére ekkora sikerem van. Egy bárban én egy kellemes jazz-ízű, latin, és klasszikus fűszerezésű zenét tudok elképzelni, ezt is játszom, de ez tényleg csak az íz. Stílusom tehát kevert, alapvetően jazzes, latin, és klasszikus zenei elemekkel, amiket kidolgozok előre. Tudatosan használok Bach-stílust, Chopin-stílust, ezek elegye a zeném. Sok mindent kell játszani egy ilyen helyen, talán legkevésbé jazzt. Egy bárban az a lényeg hogy én hogyan játszom el azokat a számokat amiket egyébként több százan mások is eljátszanak, sokszor elég szárazan. Engem arról ismernek meg, én mindent mindig másképp játszok el, erről már hírem van. Szeretem ha közönség azt figyeli ahogy, és nem azt, amit játszom."